Brain Tumor ( 15. rész)

Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog:3 :)

-Anya.. ANYA!!

-Úristen Anya.. kelj már fel!! -szólítgattam kétségbe esve Anyát.
-Mi-mi történt?-rohant be a konyhába Ádám.
-Ne-nem tudom.. csak kijöttem és és így találtam.. hívd a mentőket!!
-Minden a te hibád.. -mormogta, és elővette a telefonját, bepötyögte a mentők számát és ki ment.
Fogalmam se lehet róla hogy mi történt Anyával.. eddig nem csinált ilyet.. vagy mégis?

**
-Doktor úr minden rendben? -siettem oda a doktorhoz.
-Be mehet hozzá.
Kösz, bazdmeg. Mit nem lehet azon elmondani hogy jól van vagy nincs jól?!
Beléptem a kórterembe, Anya a második ágyon feküdt és mosolygott ahogy beléptem. Mellette egy nénike feküdt. Gondolom a lánya lehetett mellette mert nálam idősebb volt.. de a nénike engem nézett..
-Anyu.. figyelj már rám.. -mondta a most már biztos lánya.
Leültem Anya mellé.
-Anya minden rendben?
-Kicsim.. el kell mondanom valamit..
-Mit Anya? -kérdeztem már a sírás határán.
-Agydaganatom van.
-Mi?? -kezdtem el sírni. -De, de hisz az..
-Shh.. -húzott a mellkasára.. -Nem lesz semmi baj. Meg fogok gyógyulni. Ígérem.
-Szeretlek Anya.
-Én is szeretlek kicsim.
Cirógatta a hajam, és simogatta a hátam. Nekem kellett volna ezt csinálnom. De én gyenge vagyok. Anya még a legrosszabb pillanatban is erős. Haldoklik. De erős. Mindennél jobban tisztelem ezért. Én gyenge vagyok. Hiába próbálok erős maradni, belül gyenge vagyok. Apai szeretet. Apa. Hiányzik. Hiányzik, hogy azt mondhassam valakinek hogy Apa. Hiányzik hogy megvédjem mindentől és mindenkitől. Nincs velem. Itt hagyott, egyedül.

-Bella.. Bella.. -keltegetett Anya, biztos megpisszentem egy kicsit.
-Igen? -ültem fel.
-Neked nem kellene találkoznod Ricsivel?
-De. De ő várhat..
-Nem. Kérlek menj el és beszéljétek meg..
-Nem hagylak itt egyedül.. -nevettem fel egy kicsit.
-Nem leszek egyedül, itt van Ádám.
-De..
-Nincs de! Menj el kérlek!
-Jó. Vigyázz magadra.
-Te is kicsim.
Azzal kisétáltam a folyosóra. Ádám ott ült.
-Be mehetsz hozzá.. -mentem el mellette.
Kis sétáltam a kórházból, és egyenesen a park felé mentem. Nem volt messze..
Meg álltam egy pad mellett, csak a lápmák fénye világított. Államat a pulcsim nyakába dugtam és lefelé néztem. Egy piros Converse cipőt láttam pár centire az én rózsaszín cipőmtől. Viselője nem szólt semmit, csak tett két lépest előre így a két cipő orra össze ért. Fel néztem, egyenesen a szemébe.
-Sajnálom Bella.. -kezdte rekedtes hangján. -El kell mondanom valamit.. -nem volt biztos a hangja.
-Mit? -szóltam én is kissé rekedtesen.
-Én.. én lefeküdtem Evelinnel.
MI VAN? NEM 13 ÉVES A CSAJ? -háborogtam magamban.. - Ő.. ő nem 13 éves?
-De..
-Úristen! Te elvetted egy 13 éves lány szüzességét??!
-Bella, én én nem akartam..
-Még is megtetted. -hajtottam le ismét a fejemet.
-Komolyan nem akartam! Próbáltam lebeszélni róla de nem ment! Sajnálom! -emelte fel a hangját
Nem szóltam, csak néztem a cipőnket.

-Anya bent van a kórházban..
-Mi? Miért?!
-Agydaganata van..
-Úristen. De de jól van? Mi történt? -ültetett le a padra.
-Túl éli.
-Bella kérlek! Ne legyél már ilyen rideg velem! Nem akartam komolyan.

*Ricsi szemszöge*

Bella rám nézett a gyönyörű kék szemeivel, amiben már nem láttam csillogást. Tényleg ilyen szörny vagyok hogy kiöltem belőle a vidámságot? Nem, azt nem akarom. Hogy lehettem ilyen? Össze törtem belülről?!

-Szerettelek. -mormolta de éppen hallottam.
-Mi? -kérdeztem rá.
-Jól hallottad. Szerettelek. Még éppen nem törtél össze belülről de.. -nem akartam hogy folytassa. Közelebb hajoltam és megcsókoltam. Fájdalom teli volt. Vissza csókolt. Szóval nem csesztem még mindent el.
-Be megyünk anyukádhoz? -kérdeztem.
-Menjünk. -küldött egy mosolyt felém.
Kezeinket össze kulcsoltam és elsétáltunk a kórházba.